- Ha jól tudom, most éppen egy törökországi aerobic nyaralás szervezését vállalta magára, ami nem meglepő, hiszen naponta "hódol" ennek a sportnak. Ennyire tudatos mindenben?
- Szeretném azt hinni. Sportolni viszont már az én koromban kötelező. Egy színésznő, aki végül is a maga mutogatásából él, igenis ügyeljen a szervezete karbantartására. Az ugyanis elég hamar lelepleződik, ha az illetőt csak a "vakolat" tartja össze. Ha úgy tetszik, aerobic-függő vagyok, mert ha kimarad egy nap, már nem találom a helyem. Ez rám egyébként is jellemző, valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy amikor elhatároztam, hogy elválok, akkor jött az aerobic, mint egy lehetőség a fizikai és mentális regenerálódásra, az önnevelésre.

- A köztudatban az él, hogy a színészekre nem éppen a rendezettség a legjellemzőbb...
- Hát... néha én is meglepődök, mi minden zuhan ki a szekrényemből, ha kinyitom.

- Valahogy így vagyok én is azokkal a fiatal színészekkel, akik belecsöppennek egy tévésorozatba és látom, hogy soha színpadon ki nem próbálták még magukat...
- Annak idején a főiskola után két évre kötelezően vidékre kellett szerződni. Amit szakmailag hasznosnak ítélem, mert sokat tanultunk az ottani nagy öregektől. Más kérdés, hogy eközben a pesti rendezők lassan el is felejtettek minket. De arra kiválóan alkalmas volt például, hogy elmulassza a főiskolás évek zsenitudatát egy kezdő színészben. A mostani fiatalok közül kevesen igénylik, hogy az ember átadjon valamit a tapasztalataiból, és idő sincs rá...

- Szabadúszóként dolgozik 1992 óta, ami nem mindenkinek "fekszik". Afféle magányos farkas státusz ez. Könnyen beletanult? Nem hiányzik olykor egy társulat?
- Ez egy magányos pálya, úgyhogy társulatban is érezheti valaki magát magányos farkasnak. Nekem a váltás kényszer volt, mert nem akartam vidéken maradni, elegem volt a kétlaki életből. Először egy, majd két gyerekkel egyre nehezebben tudtam összehangolni a munkát, a magánéletet a rengeteg utazással. Nagy szerencsém volt, mert Karinthy Márton immár tizedik éve foglalkoztat rendszeresen a Karinthy Színházban, de persze sokat szinkronizáltam is, olykor filmeztem, tévéztem.

- Utóbbi műfaj azért eléggé átalakult az utóbbi években. Nem fizet túl nagy árat azért, hogy a Jóban Rosszban lényegében saját arcára formálta Tallós Ritát?
- Én úgy érzem, hogy a tévésorozat a házasságom, de a szeretőmnek megmaradt a színház. Amit én a sorozattól kaptam, azt nagyon meg kell becsülni, komolyan kell venni. Hiszen hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem mindig ezt akartam. Hogy foglalkozzanak velem, hogy írjanak rólam, hogy megismerjenek az utcán. Higgye el, minden színész erre vágyik. Én, mondjuk, mindössze húsz éve, a Cha-cha-cha sikere óta.

- Ez a mostani siker megmozgatja-e a színházi és filmrendezők szereposztó fantáziáját?
- Egyelőre sajnos, nem nagyon. De ez végigkísért a pályámon: kevés kivételtől eltekintve nem hozott össze a "jó sorsom" egy Szikora Jánossal, vagy egy Schilling Árpáddal, de hosszú még az élet, hátha...

- Lehet, hogy túl erős egyéniség? Nekünk, férfiaknak, ha egy nő motorozik, ez az üzenet.
- Pedig a rendezőkkel nagyon együttműködő vagyok, azt hiszem, lehet velem dolgozni, veszem az instrukciókat. Motorra, illetve robogóra egyébként 18 évesen ültem először, s azóta mindig volt valami kétkerekűm - Babetta, Simson -, mert nagyon jól lehet közlekedni vele a városi forgalomban. Aztán ez a hobbim megihlette a sorozat íróit is, s minthogy szerepem szerint kőkemény vagyok, nagymotorra ültettek.

- Na de, amit most hajt egy évig a Kawasaki jóvoltából, az egy 350 kilós, figyelemfelkeltő chopper, egy igazi nagyvad...
- Le is izzadtam, amíg hazaértem vele az átadó eseményről.

- Milyenek egyébként a női vezetők?
- Az autósok szörnyűek. Lassúak, bizonytalanok. Vagy a másik véglet. Én mindig arra gondolok, hogy két gyereket még fel kell nevelnem. Mi több, olyan tervem van, hogy nyitok egy fodrászszalont. Ami már dizájnjában is más lesz, mint a többi. Op-artos, minimálos fekete-fehér stílus, Sakk-matt lesz a neve. Ez egy régi vonzódás, ha költöznék, ilyen stílusú lenne a lakásom is. Minimál art egy Bauhaus házban.

- Ez a lakberendezői érdeklődés vitte nyilván annak idején az Iparművészeti Főiskolára is, ahol art és dizájnmenedzser szakot végzett...
- Igazából ezt akkor találtam ki, amikor nem volt munkám és valami értelmeset szerettem volna csinálni. De az indíttatás régebbi keletű, abban a miliőben gyökerezik, ahol felnőttem. Talán elég, ha annyit mondok, hogy a nevelőapám az a Balog János, aki a Lakáskultúra főszerkesztője volt majd 20 évig.

Stílus és életmód, Tóth Gábor Ákos